Túra Istennel

Az időjósok megint nem a megfelelő időszakra jelezték a rossz időt. Két nappal a tábor kezdete előtt - tudva, hogy a következő hétre szinte végig eső várható - felvérteztem lelkemet arra, hogy a hegyek helyett csak a hotel lépcsőinek megmászására számíthatok. A meterológusok természetesen éppen most nem tévedtek, én viszont ebben az esetben is... A nedves idő nem jelenthet akadályt az elszánt túrázóknak. Ez volt a tábor első tanulsága számomra (láthatóan nem a profik közé tartozom).

Az eltelt egy hét alatt szebbnél szebb helyeket láttam. A képek és benyomások, amiket magammal hoztam, velem született winchesteremen tárolva: a túratársak (h)arca, kedvessége, bánatos képű vagy éppen áhítatosan majszoló tehenek, barátságos lovak, még barátságosabb, mosolygós vidékiek, csodálatos színekben pompázó virágok, üdezöld rétek, a szalma illata és "egyéb" állattartással foglalkozó vidékeken jellemző szagok, a hegyek és völgyek végeérhetetlen sora, az áfonya és a pitypanglevél íze, hófoltok a hegytetőkön és persze a KEDDI NAP elejétől a végéig.

Az utóbbi az a bizonyos élmény számomra, amiről az elején írtam. A túracél Riedingtal volt. A csapat egy része - néhányuk talán valamiféle "bajsejtelem" által vezérelve - a kényelmesebb - bár korántsem könnyű - út mellett döntöttek, ami a biztonságos betonon vezetett végig a két csapat találkozásának színhelyéig, azaz a Zaunerhüttéig. A többiek – köztük én is – elindultak hegynek föl, hogy a hegygerincen tegyék meg az utat. Én már szinte éreztem a számban a lilatej selymes ízét, ami a környékbeli hütték specialitása, és csak rám várt a célnál. Szemerkélő esőben, nyirkos, tél elejére emlékeztető időben vágtunk neki a mi Mount Everestünknek. A legjobban sikerült fénykép sem adhatja vissza azt a szépséget, amit odafent láttunk. Kisebb-nagyobb tengerszemek tették még változatosabbá a táj amúgy is sokszínű képét, több helyen tehenek legelésztek békésen – még tőlünk sem zavartatva magukat. A hegyek-völgyek ritmusát csak itt-ott törte meg egy-egy szépen rendben tartott faházikó. Béke és nyugalom vett körül bennünket. Egy óra combizom erősítő mászást követően megérkeztünk az első hegyi kereszteződéshez. Még három óra a célig. Az eső egyre jobban megmutatta magát. A következő egy órás szakaszon a széllel, esővel, hideggel küzdve a békét a csüggedés váltotta fel bennem. Mire félúthoz érkeztünk már teljesen átáztam, a nem erre az időjárásra szánt ruhámból csavarni lehetett a vizet, a cipőm minden lépésnél hatalmasat cuppant. Átfutott az agyamon, hogy még két órát ilyen körülmények között talán nem tudok végigcsinálni. A szerpentin, amin haladtunk egyre csúszósabbá vált. Balra tőlem látva a hegy lejtését, a mélységet, addig nem tapasztalt tériszony lett úrrá rajtam. A hegycsúcsok egymást követték, az út nem akart elfogyni. Elgémberedett ujjakkal próbáltam lila számhoz emelni az ebédre szánt szendvicset. Az Isten által belém ültetett életösztön nem engedte, hogy a kétségbeesés teljesen eluralkodjon rajtam, de a lelkem szinte végig a "határon" küzdött. Négy órával az indulás után ázottan, piszkosan, fázva, az út viszontagságaitól meggyötörten végre megpillantottuk a célt. A testem ugyan erőtlen volt, de a lelkem szárnyalt. Igazi katarzist éltem át. Őszinte és mélyről jövő hálát adtam Istennek, hogy megtartott minket.

Sokféle gondolat cikázott a fejemben a hegyi megpróbáltatás során, de az út végére minden a helyére került. Az elméletben már nagyon jól megtanult elvet, most a gyakorlatban is elsajátítottam: nem számít milyen nehéz az út, amin mész, Isten a társaidon keresztül is támaszt nyújt a számodra. Egyedül talán nem lettem volna képes befejezni, mert a bátorító szavak, óvó tekintetek, segítő kezek olyan segítséget jelentettek számomra, ami erőt adott a következő lépéshez. Történt még valami érdekes azon a napon. Még a túra "békés" szakaszán beszélgetésbe elegyedtem az egyik kedves túratársammal. Már nagyon régen foglalkoztatott egy kérdés és vártam válaszra azzal kapcsolatban, mindhiába. Akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá, azalatt a beszélgetés alatt, azon az úton, megkaptam a választ. Gondolkodtam rajta, vajon miért pont akkor és ott érkezett meg a felelet. Talán azért, mert Isten nem csak az irányt mutatta meg számomra, hanem az utat is. Azt, hogy bár a nehezebb, kevésbé kedvelt és járt utat választom majd, és sokáig csak az elém tornyosuló nehézségeket láthatom, a cél még távol lesz, mégsem egyedül kell végigmennem. Kapok bátorító szavakat, láthatok óvó tekinteteket és felém nyújtanak segítő kezeket. Isten sosem hagy egyedül.

Mégha a szavak nem is tükrözik igazán azt, amin néhányan átmentünk ezen az úton, a legtöbben biztosan eljutottak már a csüggedés, kilátástalanság hasonló szintjére, mint mi ott fent, a hegyen. Nyújtson bátorítást számukra a mi tapasztalatunk!”

dr. Pintye Alexandra

budapesti vendég