A hosszú úton mindenhol biztosan haladtunk, egyedül Mariapharrban tévedtünk el a Berghotelt keresve. A forró Viharsarokból érkezve mi voltunk a legnyáriasabban öltözve, de hamar előkerültek a meleg holmik, mert legalább 10 °C-al ”melegebb éghajlatról” érkeztünk.

A szállás nagyon tetszett, az első estén nem csak a hellyel, hanem a táborozókkal is ismerkedtünk.
Az első este sokat dicsérték a jó időt, és a tavalyi tábor esős túráit hozták fel példának, erre másnap reggel esőkopogásra ébredtünk - jó kis fricska volt... Szerencsére hamar elállt az eső és kezdődhetett a bemelegítés.

Az első napi túra máris próbára tett bennünket, csak a tábor egyik "zergéje" - Ősz-Farkas Ábel -, no és az őt féltő apukája jutott fel a csúcsra. Mi oly távolból követtük őket, hogy a túravezető intésére - mely szerint nem érünk vissza vacsorára - visszafordultunk. Szerencsére kárpótolt minket a táj szépsége, a minket körülölelő hegyek, völgyek látványa.

A második nap a Göriah völgyében haladtunk egyre feljebb, hatalmas hegycsúcsok között. A hegyoldalakból nagyon sok patak és vízesés zúgott, rohant lefelé mintegy csillogó ékszerként díszítve az üde zöld hegyoldalakat. Feljebb jutva már hófoltokat is láttunk, a zöld színt is egyre inkább felváltotta a sziklák szürkéje. Az út végén két csodás tengerszemet láthattunk, melyeknek ragyogó tiszta vize meglehetősen hideg volt, de azért jólesett benne megáztatni a fáradt lábainkat. Szerencsére akkor is sütött a nap, így nem esett nehezünkre megszabadulni a túrabakancsoktól. Ezen a túrán is a gyerekek jártak az élen, csodáltuk a kitartásukat, és hogy mindezt oly könnyedén - izzadságcsepp és lihegés nélkül - tették.

Harmadik nap következett a tavalyi túrázók által megemlegetett Riedingthali túra. Természetesen most is igyekeztünk a nehezebb túrát választani, és nem ért bennünket csalódás, hiszen az első kaptató már erősen megviselt bennünket. Itt elmondta a táborvezető, hogy már nem lesz több emelkedő, csak a gerincen kell végig menni. Így is volt, de azon a gerincen volt elég emelkedő, meg lejtő. Szerencsére itt is jó volt az idő, az ebédnél Ilonka elárulta, hogy felhőkért imádkozott, mert tűző napon megerőltetőbb a hegymenet. Viszont amikor leültünk a hegyen ebédelni, kérte Ernőt, hogy imádkozzon egy kis napsütésért, mert a szélben üldögélve bizony előkerültek a kabátok. Ekkor kisütött a nap és máris jobban éreztük magunkat ebéd közben, olyannyira, hogy a bátrabbak még a tengerszemben is megfürödtek. Aztán leereszkedtünk a völgybe, ahol már várt ránk a lila tej és a túrós rétes. Éreztem a különbséget az alpesi és az alföldi tej között... :-)

Negyedik nap felvonóval mentünk a hegyre, onnan csak 100 m szintkülönbséget kellett leküzdenünk a Grosseck (2066 m) csúcsáig, de ez olyan kaptató volt, hogy többen inkább nem jöttek tovább a Speiereck 2411 m magas csúcsát meghódítani. Pedig ott már szinte csak gerinctúra volt az egész. Nagy élmény volt feljutni a csúcsra, még ha ez egy rövidebb túra volt, akkor is. Itt is fent ebédeltünk, megint előkerültek a kabátok az erős szél miatt. A dinnye is fincsi volt, amit ebédre vittünk, szerencsére többen is kértek belőle, mert ketten nem tudtuk volna megenni. Nagyon szép volt ez a hegy, tele sziklával, a kövek között csodaszép virágokkal. Emellett mindenhol tehenek és birkák legelésztek, akik unottan nézték, ahogy mi felküzdjük magunkat oda, ahol ők mindennapjaikat élik.

Ötödik napon szabadprogramot hirdettek, ezért úgy döntöttünk, hogy a változatosság kedvéért túrázunk egy kicsit. Esett az eső, ezért a csapat nagy része Salzburgba vette az irányt, furcsán is néztek ránk. A túravezető - Czakó László – ezúttal is velünk volt. Összesen négyen indultunk útnak, Lacin kívül Ilonka és mi ketten. Ezúttal a Zechnerkarspitz (2452 m) volt a cél.

Csakhogy itt nem állt rendelkezésre felvonó, és az eső is egyre csak esett. Szerencsére az első óra után elállt az égi áldás. Nagyon jól haladtunk, így három óra alatt - fél órát nyerve a túrajelző táblán feltüntetett időhöz képest - kényelmesen feljutottunk a vadregényes csúcsra (több mint 1100 m szintkülönbséget is legyőzve). Közben a felhőkből ki-kibukkantak a környező hegyek, sziklák, néha a felhők fölött jártunk, aztán egyik pillanatról a másikra már bennük is voltunk. Fenn a csúcson is felhőben voltunk, de olyan meleg volt, hogy nem fáztunk ebéd közben. Szép új kereszt volt fent, jó volt körbeállni és imádkozni, énekelni, hálát adva Istennek a felemelő élményekért. Lefelé újabb ajándékokat kaptunk, hiszen láthattunk zergét és mormotákat is.

Hatalmas élmény volt ez nekünk, csodás ez a táj. Sosem volt gond az alvás, a túrák és a jó levegő minden estére kiütött bennünket. Igyekeztünk is pihenni, hogy másnap megint bírjuk a hegymenetet.
A testi megpróbáltatásoknál és a csúcsra érés öröménél volt egy nagyobb élmény is számunkra: a lelki hegymászás, ahogy megismertük reggelente a Biblia hegymászóit, és esténként József történetét. Szombaton, az istentiszteleten osztrák és német testvéreink is részt vettek, ezért két nyelven is hallhattuk, József történetének befejezését. Délután pedig az egész történet elmélyítését élhettük át egy remek láthatatlan színház formájában.

Nagyon jó volt az ellátás, a vegetáriánus étrend segített bennünket a túrákon. Nem terhelt bennünket a nehéz ételek emésztése és mindig volt elég energiánk továbbmenni.

Általában egy hét kevés a pihenésre, ha fekszünk a beach-en és süttetjük a hasunkat, gyakran ott motoszkálnak a fejünkben a mindennapi gondok, kell egy kis idő az átállásra, a kikapcsolásra. Itt, ez nem volt gond, a csodálatos tájban gyönyörködve, lelki-testi hegymászásban fáradozva gyorsan kikapcsolódtunk, oly távolinak tűntek a szürke hétköznapok. Köszönjük Istennek, a szervezőknek, a segítőknek, a többi táborlakónak, ezt a feledhetetlen hetet.

Mészáros
Andi és Zoli