Már 3. éve vettünk részt ebben a túratáborban. Idén kislányom elhatározta, hogy ki szeretné próbálni a biciklizést, mert eddig mindig csak gyalogolt. Férjem viszont egy tavaly kinézett új, meg nem hódított csúcs megmászására kívánkozott. Így nem volt kérdéses, hogy melyikünk kíséri el kislányomat a biciklitúrára.

A keddi napra a Mura folyó mentén lévő kerékpártúra volt tervezve. Csábító ajánlat volt, hogy az odafelé vezető út végénél egy szuper fagyizó várja a kerékpárosokat. Az út legvégén pedig biciklikkel együtt vonatra szállunk és visszavonatozunk Tamsweg-ba, ahonnan már csak 8 km Mariapharr. A tapasztalt és edzett kerékpárosok azt mondták, végig lejtős az út, kisebb lankákkal, csak az 50 km lehet, hogy egy kicsit hosszú lesz nekünk. Bizakodva belevágtunk a túrába.

Az első 8 km után a bicikli ülése feltörte az ülepemet. Utána már ülni alig tudtam a biciklin, így a lábamat terhelte a saját testsúlyom is, és még tekernem is kellett. Minden egyes pihenőt vártam, hogy hátha javul az állapotom, de utána csak még rosszabb volt ismét biciklire ülni. Csodálatos völgyben kerékpároztunk a folyó mentén. Viszont a kerékpárút időnként felvezetett a hegyoldalba. Ez azt jelenti, hogy nem lankás úton haladtunk, hanem meredek partoknak felfelé, ahol már tolni is kellett néha a biciklit.

Megkönnyebbülve láttam, hogy nem csak lányom és én toltuk ilyenkor a kerékpárt, hanem sokan a csapatból.

Idén először egy gyülekezeti testvérnőnk férje, aki edzett biciklis élsportoló, eljött a táborba, hogy kerékpározhasson az ausztriai hegyekben, és edzettségét, erőnlétét itt is próbára tegye. Hegyi Balázs 70 éves. 20 évvel fiatalabbnak látszik, és még 20 évvel fiatalabb az erőnléte. Odafigyel táplálkozására, és naponta 50 km-t lebiciklizik versenytempóban, erőnléte megtartására. Nagyon jó érzés volt, hogy a biciklis csapat végén ott volt, hogy a lemaradó csapattagokat megvárja, irányítsa és terelgesse, hogy utolérjék a többieket. Általában a lányommal ketten voltunk a lemaradók.

Hegyi Balázst itt ismertem meg jobban! Ugyanis, amikor már úgy éreztük a lányommal, hogy az utolsó erőinket használjuk fel egy újabb meredek partnak felfelé, akkor Balázs könnyed eleganciával eltekert mellettünk, és néhány humoros beszólással biztatott minket, hogy kibírjuk. A dombtetőn vagy megvárt minket, vagy visszagurult hozzánk, és újból megtette az utat partnak felfelé. Ezt tette végig, 40 km-en keresztül. Szerintem Balázs az eredeti útvonal háromszorosát tette meg azáltal, hogy visszabiciklizett értünk lemaradókért, felvette a tempónkat, vagy oda visszatekert körülöttünk, amíg be nem értük a csapatot.

Én nem abban látom a teljesítmény értékét és nagyságát, hogy 3-szor annyi utat tett meg Balázs, mint a biciklis csapat! Sokkal nagyobb türelmet és kitartást kíván egy élsportolótól, egy embertől az, hogy a nála gyengébbeket istápolja, segíti, biztatja, együtt halad velük, mint az, hogy újra bebizonyítsa magának, hogy újra le tudta tekerni a maga versenytempós távját újabb rekordidővel. Vagy netán egy újabb erőnléti kihívást is le tudott küzdeni.

Erről az jutott eszembe, hogy Jézus mindenható, megtehetné, hogy az út végén vár minket, és onnan integet: „Gyere, itt vagyok, ide kellene jutnod, itt várok rád!”. Ehelyett velünk együtt halad, fogja a kezünket, velünk van örömben és fájdalomban, vezet minket azon az úton, melyen haladva elérhetjük végső célunkat, ahol helyet készít nekünk. Ez Jézusnak könnyen megy, hiszen mindenható.

Köszönöm ezt a tapasztalatot Istennek! És máig nem felejtem el Balázs kedves mosolyát és hangját a nehéz pillanatainkban a kerékpártúrán! Azt sem felejtem el, amikor megkérdezték Balázst, ő hogyan élte meg ezt a túrát, milyen élmény volt számára ez a keddi nap, ezt válaszolta: „Örültem a vonatnak.”

Bergmann Emese
Verőce